Hogyan kezdtem el síelni?

(Viktornak, sok szeretettel)

 
A nyúl, fajtájánál egyéként szokatlan önfegyelmet tanúsított, miközben a hagymát karikáztam a vörösboros üveg szomszédságában.
Erről meg eszembe jutott Provance.
Meg Peter Mayle.
Meg Viktor.
Tulajdonképpen ők tehetnek az egészről.

Akik ismerik Peter Mayle írásait, azok tudják, hogy ő egy angol író, aki még a mobiltelefonos korszak előtt költözött Provance-ba, és olyan utazás-, és étvágygerjesztő könyveket írt róla, hogy többet csak sajtok rágicsálása és vörösborok kortyolgatása közben tudtam végig olvasni.
Viktor a barátom, akinek olyan érzéke van a mozgáshoz, így a sportokhoz is, hogy szerintem csak azért nem olimpikon, mert egyfajta röneszánsz (remélem jól írtam) típusként esze és intellektusa egyéb dolgok megismerése és művelése felé is hajtja.
Szóval, mint mondottam volt, a nyuszi igen nyugodtan viselkedett, ami nem csoda, ha valaki fél év után, csak most került elő a mélyhűtőből.
A füstölt szalonnát - szerintem - nagyon vékony szeletekre kell felkockázni, hogy a vegetával, fokhagymával, borssal és kevés rozmaringgal fűszerezett hús alá és fölé alkalmas legyen.
Így történt, hogy Viktorom azzal a javaslattal állt elő, még egy nyári, egyiptomi nyaralás alkalmával, hogy menjünk Franciaországba síelni. Ez az ötlet önmagában még nem váltott ki belőlem semmilyen pozitív  reakciót, tekintve, hogy a síeléssel én körülbelül húsz éve nem voltam gyümölcsözőnek minősíthető kapcsolatban. Sőt! Hallatára mindig elfogott némi borzongás, ami a hideg helyek, és a túlzottan megerőltető dolgok említésére szokott.
Fábry Sándor szerint a síelés, mint „megalázó procedúra”, csak arra jó, hogy az ember a napi gyötrelmek végeztével, a szálláson, célzottan garatra, begurítson néhány sört. Ezt, mondjuk én alapban opponálom, mert a sör napközben is jólesik. A Jégermeister után.
Tehát a nyulat feldaraboljuk: külön a négy combot és a gerincet három részre, hogy kényelmesen beférjen a tepsibe. A füstölt szalonnát – mint említettem – vékony szeletekre vágjuk, de előzőleg, még az egybe darabbal, alaposan bedörzsöljük vele a tepsi alját és oldalát.
Egészen addig nem érintett meg különösen a dolog, amíg meg nem láttam a síterep térképét. Tulajdonképpen nem vagyok én semmi rossznak további elrontója, tehát szemügyre vettem a kedvesem által lelkesen elém tolt brossúrát. A „na mutasd vazze” bevezetés után azonban az adrenalin már kezdett szétáramlani alkoholtól bőven kitágult érrendszeremben, mert a síterep aposztrofálásaként a kartán ez állott nagy nyomtatott betűkkel : Felső Provance.
Tehát PROVANCE, vagyis PPPRRROOOVVVAAANNNCCEEE!!!!!
Vazze!
Képzeletemben feltűntek a könyvekből jól ismert helyek: a Luberon (ez egy hegy) Menerbes, Avignon, Aix en Provance meg ilyesmik. Tök mindegy, hogy lesz sízés, vagy nem, én megyek, mint egy brazil szappanopera: bambán és megállíthatatlanul.
Így történt, hogy egy január eleji napon tágranyitott szemekkel és megpakolt kocsival elindultunk Franciaország felé.
A feldarabolt nyulat egy tálcára fektetjük és mindkét oldalát behintjük először vegetával, (régebben ezt csak sóval csináltam, de természetes ízek ide, meg „No E-akármennyi” oda, be kellett látnom, hogy így sokkal ízletesebb lesz) aztán borssal, fokhagyma granulátummal (no ez megint egy rönonsz, mert régebben nem sajnáltam a fáradtságot, hogy apróra szeletelt fokhagymával borítsam be a husit), majd beszórjuk egy kevés rozmaring örleménnyel. Ez utóbbi egyébként az ilyen félvad, vagy teljesen vad húsoknak ad utolérhetetlen ízt.
Így történt, hogy mintegy egy-, és egy negyed napi szolid autókázás után megérkeztünk a St. Etinne de Devoluy fölötti szállásunkra.
No most itt kezdődött a problémám. Én az utóbbi évtizedben különböző tengermellékeken szocializálódtam, általában plusz 32 celzius és 90 %-os páratartalom kíséretében, ami erre a vidékre távolról sem volt jellemző. Viszont az egész, az égbe nyúló kékes-fehér hegyeken csillogó, narancssárga sugarakat tükröző napfénnyel együtt, valami földöntúlian gyönyörű volt.
…és itt kaptam levegőt! Igaz, hogy kezdetben úgy éreztem, minden lélegzetvétel egy nehéz szüléssel egyenlő, de később, mint egy masszív kokós, aki a por felszippantásának gyötrelme után egy boldogabb világba jut, már mámorosan szívtam magamba a friss, tiszta ájert.
Tehát ehhez a hús-mennyiséghez legalább négy nagy vöröshagymát kell megfosztani külső burkától, majd szép, vékony karikákra vágni.
A szállásunk olyan volt, mintha egy teljesen felszerelt lakótelepi lakásba mentünk volna haza. Talán azzal a különbséggel, hogy – mondjuk – régen a pestlőrinci Weöresmarty utcai házunk ablaka nem nézett az ezervalahány méter magasan lévő, napfényben szikrázó, számomra csodálatos hegyekre. A többiek kicsit anyáztak, merthogy a napsütéstől ugye olvad a hó és nem olyan csudi a sízés, node a következő napok esője meg még ennél is rosszabb volt. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a síző semminek nem tud örülni: ha süt, az se jó, ha nem süt, az se.
A szalonna egy részét egyenletesen szétosztjuk a tepsi alján, majd erre rászórjuk a hagymakarikákat, hogyha a húst ráfektetjük, ne érintkezzen közvetlenül a tepsi aljával. Így elkerülhetjük az úgy nevezett „odaégést”.
Ja, a nagy főzőcske során el is felejtettem a dolog lényegét közreadni. Tehát az ars poeticám a következő volt: ha már ott vagyok Provance-ban, mindent meg tudok nézni, amit a könyvek lapjain már egyszer átéltem , hiszen a legtávolabbi helyek is max. háromszáz kilométerre voltak, ami az eddigiekhez képest nem távolság. A másik: mondottam vala, ha egyszer nekem valaki bebizonyítja, hogy a síelés egy élvezetes dolog, akkor – egye fene – rá fogok kapni, mint az a bizonyos Floki nevű eb a lábtörlőre.
Az említettek alapján, kis tervet készítettem, hogy mely napokon hódolok majd a Provance-t megismerni vágyó szenvedélyemnek és mely napokon fogok majd Viktorom által megvilágosodni, mint leendő síelő.
Azt azért előre kell vetítetnem, hogy az előbbi sokkal könnyebb volt. A tervezett napokon beültünk autónkba és – bár nem kevés fáradtság árán – végig tudtuk járni e csodálatos vidék általam fontosnak tartott állomásait Avignontól Marseilles-en és Cannes-on át egészen Monacoig. Közben persze érintettünk pár olyan hegyes-dombos vidéket, mely során megszületett a következő kis népi rigmus:
            A lámpám, a dudám, a hóláncom
            Befestetem sárgára, hogy jól látsszon
            Aztán meg befuttatom arannyal,
            Mert tele van a faszom a sok kanyarral. (bocsi!)
Minden esetre az azért nem volt semmi, amikor olyan helyeken mászkáltunk, melyeket eddig csak a filmeken láttunk. Monacoban végigmentünk a Forma-1 ottani szakaszain (igaz, hogy ellenkező irányban, de így még izgibb volt) és láttam egy ott parkoló, eladó Ferrarit, amiről jólesően állapítottam meg, hogy én is meg tudtam volna venni. A jachtok viszont szépek voltak.
Szóval mikor a szalonnadarabokra ráterített hagymakarikákra ráfektetem a jól befűszerezett húsdarabokat, a tetejükre ismét további hagymakarikákat szórok, egyenletesen. Ez a különleges íz mellett a hús párolását is hívatva van szolgálni.
Egyébként Viktornak köszönhetem a síelés francia varázsigéjének megismerésrét is, mely így szól: „vensó”, valójában vin chaud, ami pórnépiesen csak forralt bort jelent. De micsoda elixirje ez ennek a kimerítő tevékenységnek, ami abból áll, hogy különféle elmés felvonószerkezeteken a – nekem legalábbis – rémisztő csúcsokra jutva, onnan életveszélyes mutatványok által a mélybe ereszkedve, a lejtők végén, az egyetlen ésszerű, normális és számomra egyáltalán élvezhető helyre, a mindenkori, vagy mindenholi kocsmába jutva végre magunkhoz vehessük ez éltető, regeneráló, melegséget adó nedűt.
Tehát, ha a nyuszi-szeleteket ráfektettük a szalonnadarabokon nyugvó hagymakarikákra, bevontuk az említett karikák maradékával, majd, hogy a sütésnél ki ne száradjon, a tetejére további szalonnadarabokat helyezünk el egyenletesen, biztonság kedvéért még egy kevés vegetát hintünk a tetejébe és legalább egy fél üveg jó minőségű vörösbort öntünk alá, a megfelelő ízhatás elérése érdekében.
Ha még nem említettem volna, Viktor síoktató. Így valahol a lelkem mélyén, mint Szent Özséb a megváltásban, abban reménykedtem, hátha ő megmutatja nekem az utat a síelés élvezete felé, ami az utóbbi húsz évben, még senkinek sem sikerült.
Mert mi jutott nekem osztályrészül elvetélt próbálkozásaim során: átizzadt ruhák, meggyötört ízületek, merev izmok, sajgó lábak, megannyi kudarcélmény. Jó, utána sörözés, de azt otthon is tudok, méghozzá ennél jóval kevesebb gyötrelem árán. Innen eredt ama kijelentésem, hogyha valaki egyszer be tudja nekem bizonyítani, hogy a sízés egy élvezetes dolog, akkor – egye fene – megtanulom.
No ez azért Viktornak sem sikerült rögvest.
A baj talán az volt, hogy népes társoságunk – bár egyébként síző – egyéb tagjai úgy érezték, hogy egy oktató jelenléte és  hathatós közreműködése segíthet nekik satírozgatni hiányos sítudásuk fehér foltjait. Tehát mikor végre egy kölcsön felszereléssel, pici szívemet bizalmasra hangolva, kezdtem volna felszívni az általam tuti oktatónak tartott egyedtől a tutit, mindenki akkor pofátlankodott oda, hogy fejlődjön. Sajnos ez Viktort egy kissé megosztotta. …és itt fel kell hívnom a figyelmet a az úgynevezett „80-20”-as szabályra: ez szerint a dolgok kb. 80%-a kívánja a törődési aktivitás 20%-át és az esetek 20%-a a 80% körüli odafigyelést. Esetünkben én inkább a az 1%-99% megoszlást preferáltam volna, természetesen az én javamra. Egyébként érdekes volt, hogy az extra odafigyelést, és egyébként haladó technikájuk javítgatását inkább a csapat nőnemű tagjai igényelték. Azt már csak rosszmájú, külső  megfigyelők suttogták egymást közt, hogy ez Viktorunk oktatói kvalitásán kívül, vitathatatlan sármjának lehetett az eredménye.
Ennek tulajdonítható talán, hogy amikor az alsó pályarészen abszolvált sikeres próbálkozások után, a felvonón végre felküszködvén magam, a végén sikeresen pofára esve, felkászálódásom után., végre a pályán is elindulva, befutottam a szemközti hegyoldalba, úgy éreztem, bevégeztetett. Körülbelül derékig álltam a porhóban. Ez a szint jóval feljebb állt annál a szervnél, amit általában a „tele van” jelzővel szoktak illetni. Közben bizalmam letéteményese szorgosan instruálta a tőlem himalájai magasságban lévő tudású önjelölt tanítványok bizonytalanságait. Kész.  Vége. A hasam aljáig érő hóban emberfeletti nehézségek árán csatoltam le a kölcsön sícipőről a kölcsön léceimet és gyalogoltam le a pálya aljára.
Gyötrelmeimre csak a „venso” adhatott némi gyógyírt.
Ha azt akarjuk, hogy a sült megfelelő puhaságú legyen, akkor a tepsit alufóliával kell befedni, mely az első fél, uszkve egy órában takarórétegül szolgál.
Az első oktatás akkora kudarcélmény volt számomra, hogy kialakult bennem az érzés: ez nem az én sportom. Ami nem megy, azt ne erőltessük. Végül is sikeres búvár és búvároktató vagyok, a suszter maradjon meg a kaptafájánál.
A következő nap ismét Provance-é volt. Talán ez az út tölthetett fel újabb energiákkal, hogy a következő nap megint megpróbáljam.
… és sikerült. No nem volt az igazi, de végre volt 6-egész 4-tized perc, amit tényleg élveztem.
Így hát, ha a nyuszkó a fólia alatt puhára párolódott, akkor itt az ideje a fóliát lehántva, pőrére vetkőztetnünk, és a húst a sült levével locsolgatva, pirosra sütnünk.
Pár héttel később, szorgos unszolásomra, immár tisztán saját felszereléssel, egy ausztriai síterepen újra megpróbáltam, és sikerült.
Azt hiszem szeretek síelni.
…és a nyuszisült is jó volt.