2010.06. Hurghada 2. hét

 Az igazság az, hogy nincs írói vénám, még egyszer sem éreztem leküzdhetetlen vágyat, hogy papírra (képernyőre) vetve megosszam gondolataimat másokkal. Most sem terveztem, hogy beszámolót írok, gondoltam meghagyom a lehetőséget másoknak, akiknek ebben már van gyakorlatuk. Vártam, de nem született írás. Aztán Vic feltette a videót és felelevenedtek az emlékek….

Nem terveztem, hogy részt veszek ezen a nyaraláson. Aztán pár héttel indulás előtt visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam Milányunktól és Victől. Nem éppen józan pillanatukban megígérték nekem, idézem: „Ha jönnél Hurghadára, egyik este ahogy leülsz a tengerparton, a tenger simogatja a lábad, mi végigcsókolgatjuk a bokádat ott a parton.” Lehet erre nemet mondani? J
A második hetet tudtam beilleszteni az életembe. Vic úgy gondolta, hogy a társaságból én vagyok a legalkalmasabb ember, akit úgymond kísérőnek lehet kinevezni. Elfogadtam a felkérést (ekkor még nem tudtam, mire vállalkozom). Megkaptam a repülőjegyeket, a pólókat, az utastársaim elérhetőségét. Aztán az első hetesek elindultak. Majd pár nap múlva jött a telefon. Vigyek ki RecTeam matricát, ha nem teszem, látni se akarnak. (A kedvességük mindig levesz a lábamról…) Jó, felhívtam BÁgit, természetesen elintézte, összefutottunk, feladat kipipálva. Indulás előtt két nappal gondoltam írok egy körlevelet a csapatnak, hogy felfrissítsem az utazással kapcsolatos infokat, bár úgy gondoltam, ez azért túlbuzgóság, hiszen mindenki számolja vissza a perceket… Aztán másnap délután csörög a telefonom. Gaggio: „Holnap 9.50-kor indul a gép vagy akkor találkozunk?” Fogtam a fejem és megértettem, miért én lettem a megfelelő személy a posztra….
Utolsó munkanap, gondoltam időben hazamegyek, átgondolom, mindent elraktam-e, stb. 18.30. körül csörög a telefon, Milán az. Leadja az ital rendelést, az első heti fogyasztásból kiindulva nem kis mennyiséget. Vigyek cigit is, kint teveszart lehet kapni. Ja, és vigyek magyar zászlót, amit a hajóra ki tudunk rakni. Éreztem benne a kihívást, de szerencsére azért Vic adott tippet, honnan lehet beszerezni, így vettem egyet, elkerülendő, hogy egy hétig szívják a vérem.

Repülőtérre meglepő módon mindenki időben érkezett, becsekkoltunk és a többieknek az a szuper ötlete támadt, hogy szerezzünk be valamilyen piát (arról, hogy az ötlet jó volt-e, azt hiszem az első hetesek tudnának vitatkozni). Bandi vett egy üveg Jagert, Laci pedig egy wiskyt. Nagy lendülettel el is kezdtük fogyasztani, és azt hiszem, hogy baj se lett volna belőle, ha mind a kilencen egyenlő lelkesedéssel állunk a dologhoz, de sokan lemorzsolódtak út közben, így ha jól emlékszem, Bandi és én vittük a prímet.
A repülőtéren vártak ránk, busszal közelítettük meg a szállodánkat. Az első este a repülőgépen elkezdett foglalatosság folytatásával telt, aminek az lett a következménye, hogy a társaság nagy része rettegve várta a következő estét, vajon Bandinak ez csak a kezdet volt, és tudja még fokozni, vagy ha szerencséjük van, akkor a csúcson kezdte a hetet… Bandi reggelinél mindenkitől bocsánatot kért és azt elárulhatom, hogy a héten már nem ütötte meg az első este szintjét.

Nagyon vártam az első merülést. Tavaly voltam először merülni szintén itt, Vic volt az oktatónk, a nyílt vizet is itt csináltam meg, azóta eltelt egy év, kicsit izgultam, mindenre emlékszem-e. Kitöltöttük a szokásos papírokat, felszálltunk a hajóra. Kialakultak a csoportok is, Vic természetesen az OWD-sekkel, Kinga azokkal a mázlistákkal, akik két hétre jöttek, mi pedig Péterrel. Bandi lett a merülő társam, a beosztást egész héten megtartottuk. Aztán amikor beugrottunk a vízbe, teljesen megnyugodtam. Kicsit olyan érzés volt, mintha hazatérnék. Tudni kell rólam, hogy a víz szerelmese vagyok, mindegy, hogy hajón, a felszínen, vagy a mélyben lehetek, csak ott legyek. Ez a hét teljesen más volt, mint a tavalyi. Tavaly megvolt az újdonság varázsa, de ez nem azt jelenti, hogy idén rosszabb volt, csak másképp éltem meg a búvárkodást. Most nem izgultam amiatt, hogy vajon mennyi levegőt fogyasztok, nem szenvedtem a levegőképességem beállításával, stb. Így viszont lehetőségem nyílt szinte kizárólag a csodálatos élővilágra összpontosítani, ami annyira kikapcsolja az embert, hogy szerintem szavakkal nem lehet kifejezni. Nem tudnám felsorolni az összes merülést (persze a logbookban minden könyvelve van), de majd néhányról szót ejtek.
A második merülésnél jött a probléma a neoprénem felvételénél, ami az egész hetet végigkísérte. Ez egy új ruha, aminél nem tűnt fel, hogy a térdnél kialakított gumirész felülete igen érdes, így amikor az első merülés után jelentősen kiázott kezemmel fel akartam húzni, sikerült mindkét kezemen szinte az összes ujjam újpercéről lerántanom a bőrt. Nem volt kellemes és a gyors gyógyulásban sem reménykedtem napi három merülés mellett. Erre tett még rá, hogy a ruha kicsit kisebb volt a kelleténél, így nem a gyors öltözködésemről lettem híres. Konkrétan, amikor a briefingeket befejezték az egész csapat egyszerre kiáltott fel, menjek öltözni, ők még elszívnak egy cigit, mert ráérnek. A briefingről jut eszembe, Milán rákapott az ízére, sokszor levette a terhet Kinga és Péter válláról átvállalva ezt a nemes feladatot.
A merülések közül kiemelném az első 40 méteremet (ami egy hajszállal több lett, Pétertől kaptam is két fekete pontot. Azóta se árulta el, mennyit kell begyűjteni….) Kíváncsi voltam nagyon, hogy szakszóval élve megbasz-e a nitrogén, még matekfeladattal is készültünk. Nem mondanám, hogy éreztem bármi különlegeset, de mivel nem tudom, hogy mit kell érezni, azt se állítom, hogy nem történt semmi. Eleve a 40 méteres mélység tudata izgalmassá tette az egészet, és a fekete-fehér képi világot sem szabad elfelejteni.
Tavaly nem sikerült abszolválnom a navigációt (konkrétan Vicnek fel kellett mennie a felszínre, hogy megnézze, hol vagyunk), így csatlakoztam egy merülésnél az OWD-s csapathoz. Ők a navigációt megcsinálták az aznapi első merülésnél, amikor én deepre mentem, de szerencsémre Kolosnál rezgett a léc, így meg kellett ismételnie velem. Könnyen és elég gyorsan teljesítettük a feladatot, amíg a többiek csomózgattak a víz alatt. A search&recovery tavaly ment, így Kolosnak segítettem az ólom felkutatásában, utána csak figyeltem. Igazából jó volt látni őket, tavalyi emlékeket idéztek fel. Amikor kijöttünk a vízből egy óra egyhelyben állás után, a csapatom közölte, hogy ők húsz percet úsztak egy teknőssel. Ezt az infot azért megtarthatták volna maguknak…
Idén az éjszakai merülés is teljesen más élmény volt. Nem volt bennem semmi para, nem úgy, mint tavaly. Tudtam mozogni a víz alatt, mert most nem egymás szájában voltunk, hanem normál távolságra egymástól. És a lényeg, hogy láttunk egy gyönyörű, méretes spanyol táncost! Kingáék zodiac segítségével jöttek vissza a hajóra, kicsit eltévedtek J

Az estéinket általában a teraszunkon töltöttük, ahol a legnagyobb probléma az volt, hova lettek a poharak. Minden szobához járt két pohár, amit mindenki áthozott hozzánk. Első héten ebből nem volt probléma, de most a takarító eltüntette. Elmentünk az étterembe másikat szerezni. Egyiptomban rend és fegyelem van, így alá kellett írni, hogy elhoztunk 8 poharat! Másnap estére azok is eltűntek. Akkor Vic hozott valahonnan műanyag poharat. Következő nap ismét megpróbált szerezni az étteremből, hoztak is, műanyagot. Öcsiék aztán vettek műanyag poharat a boltban, megoldva a problémát. Csak kétszer töltöttük külsős helyszínen az estét, egyszer a Bombaiben, egyszer pedig a Prahaban.

Az utolsó merüléses napot két esemény árnyékolta be. Az egyik a második merülésnél történt, amikor az OWD-s csapat kijött a vízből úgy, hogy szinte az összes computer csipogott. 48 óra no fly-t kaptak. A másik Laci esete a hajócsavarral a harmadik merülésnél, de azt se részletezném.

Utolsó nap még időben kaptuk az infot, hogy a gépünk legalább két órát késik, így úgy döntöttünk, hogy elmegyünk az El Mina étterembe, ahol mindenféle tengeri herkentyűt lehet enni. Kicsit féltem tőle, hogy mit fogok enni, mert nem éppen a kedvencem, de amit itt adtak, az nagyon finom volt. 10-en voltunk, felajánlották, hogy hoznak 10 személyre vegyes tálat. Nem túlzok, hogy húszan is jól laktunk volna! Jó hangulatban telt ez a zabálás, a hazautazás előtti szokásos depressziót kicsit enyhítette.

Ja, Milán és Vic betartotta az ígéretét! J